Interjú Kemény Gabriellával

Interjút készítettünk Kemény Gabriellával – aki amellett, hogy ír, zenél, saját verseskötete van, még tehetséggondozással is foglalkozik. Gabit egy nem feltétlen megszokott témájú beszélgetésre invitáltuk, és elsősorban arról faggattuk, milyen érzései vannak Budapesttel kapcsolatban, milyen volt itt felnőni, és hogyan motiválja mindez az alkotásban és egyéb tevékenységeiben. 

Beszélgetésünk helyszíne a Puskin Kávéház volt, mely filmbeillően idézte Budapest belvárosának tipikus nyári hangulatát.

kemeny-gabi.jpg
Fotó: Szatai Judit

Y: Rendhagyó módon, beszélgetésünk fő célja, látni, érezni Budapestet, a Te szemüvegeden keresztül. A verseidet, különböző írásaidat olvasva, átélve egy igazi fiatalos, tipikus városi lány mindennapjai, erőteljes, sokszor nem kimondott érzései jönnek át számomra, és valószínűleg hasonló módon, a téged olvasók, kedvelők ezreinek. Budapesten születtél? Ha igen, akkor milyen érzéseid voltak gyerekkorodban, aztán tinédzserként a városról? Milyen volt itt felnőni?

G: Igen, Budapesten születtem, a Rókus Kórházban. Ez azért vicces, mert ugye a 7. kerületben születtem, aztán beköltöztünk az Asbóth utcába, aztán a 6. kerületbe, az Andrássy úthoz, jelenleg pedig a 8. kerületben élek. Ilyen szempontból elég “világlátott” vagyok, Budapest belső kerületeiben éltem egész életemben. A legtöbb embernek, akit ismerek, van egy második otthona, ahova haza tud menni, és kicsit irigylem őket emiatt. Nekem nincs ilyen hely az életemben, pedig nagyon keresem a vidéki romantika érzését. Most a családom egy része kiköltözött Katalóniába, Barcelona mellé egy kis faluba, ami pont olyan vidéki, romantikus hangulatú, ami tetszik nekem, illetve Szentgyörgyhegyen – a badacsonyi szőlőtermő vidéken – a családomnak van egy telke, ahova le szoktunk menni, például augusztusi csillaghullást nézni. Bár mindkét helyet szeretem, valahogy mégis azt érzem, hogy hosszabb távon képtelen vagyok a várostól távol igazán elememben érezni magam.

F: Az előbb említett lakhelyeid közül volt olyan, ami meghatározó volt számodra?

G: A Kodály köröndnél nagyon jó volt lakni. Van ott négy szobor, és ezeknél a szobroknál sok minden történt, ami emlékezetes és szimbolikus nekem. Összejövések, szakítások, nagy megbeszélések és reggelizések. Az Andrássy úton gyakran rendeznek fesztivált, felvonulást, és azt is mindig a szobrok mellől lehetett nézni. Ez egy nagyon kedves környék nekem, az Andrássy útnak mondjuk ezen felül is utánozhatatlan hangulata van. 

Y: Van egyfajta sajátos szóhasználat, hangulat, ami az írásaidat jellemzi. Nagyon érződik a „pesti vibe” a legtöbb megnyilvánulásodból, legyen az egy vers egy átbulizott éjszakáról, egy elkapott rövid sor a margitszigeti chillezésről, vagy egy hosszabb mondat rohanós-randira készülésről. Tudatos ez valamennyire a részedről, hogy ez érződjön is a szavaidban, verseidben? Mik azok az (élet)érzések, amiket ezzel kapcsolatosan a leginkább szeretsz megjeleníteni, éreztetni a költeményeiden keresztül?

G: Azt hiszem, hogy nagyon sokáig nem akartam ebbe belefészkelni magam, hogy budapesti vagyok, és nem is akartam erről írni, mert nagyon sok bölcsész lány „budapestkedik”, ami miatt nem találtam igazán érdekesnek ezt a témát. Aztán szépen lassan, elkezdtem megengedni magamnak, hogy a sajátomnak érezzem a helyet, hiszen csak ezt ismerem jól, akkor miért ne írhatnék róla? Mivel én írom meg, úgysem lesz pont olyan, mint a többiek gondolatai. Úgyhogy, ha én vagyok a századik ember, aki arról ír egy verset, hogy rozéfröccsözött a sziklakertben és aztán kiült a Dunapartra, akkor sincs semmi baj, mert

lehet, hogy ez az érzés egy századik verset is megérdemel. 

Y: Van olyan (kedvenc) versed, ami szerinted a legjobban átad valamilyen (számodra) erős pesti hangulatot?

G: Van egy dalszöveg, amit Pestről írtam. Az a címe, hogy Nyár, és arról szól, hogy milyen nyáron budapesten lenni. Amikor zavaró, hogy nem tudsz elmenni nyaralni, és itt ragadsz a betondzsungelben. Szivárog ki a hőség, és a szagok, és van egy általános klausztrofób érzés is, mégis a szépséget próbáltam az egészben megfogni. Illetve van egy vers, ami inkább a téli pest-hangulatot idézi meg, Dal a címe.

Dal

Tegnap még meleg füstöt fújtunk a télben,
és chansonok szóltak a Vörösmarty-téren.
Faltuk a hópelyheket, jóllaktunk
az ábrándjainkkal.

Egyikük ott bujkált egy körúti szobor alatt,
megijedt, mert azelőtt sosem látott havat.
Fázott, de szerencsére arra járt valaki,
és betakargatta.

Magához szorította, nehogy kimúljon,
mint kora-esti fények az Andrássy-úton,
vagy mint ez a fehér, barátságos némaság,
ha beront a térre a tavasz.

Y: Visszatérve a szocializáció kérdéséhez: hogy érzed, máshogy alakult volna, ha vidéken nőttél volna fel? Hozzáadott valamit a személyiségedhez?

G: Annyiban valószínűleg hozzáadott, hogy jobban ismerem a várost. Mélyebb érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, összehasonlítva olyanokkal, akik néhány éve élnek itt. Éppen ezért éreztem azt, hogy szeretnék ebből valami többet kihozni.  Motivációt, inspirációt adott az, hogy ennyire a sajátomnak érzem. De azért szerintem el is vesz az emberből, ha mindig ugyanott van. Nem feltétlen vált az előnyömre ilyen szempontból, hogy nem éltem meg egy lassabb életstílust.  Tuti, hogy rengeteg szorongást és felesleges félelmet táplált bennem, az, hogy nem ismerek mást.

kemeny-gabriella-interju-the-budapester.jpg
Fotó: Songoro Laura

Y: Vannak kedvenc helyeid a városban? Esetleg törzshely, ahova szeretsz járni, számodra legromantikusabb „randi”helyszín?

G: Az első Crossover Budapest egy Négyszoba Galéria nevű helyen volt a Wesselényi utcában. Ez alapvetően egy galéra, de irodalmi események is szoktak itt lenni. A kialakítása egy labirintushoz hasonlít, ami azért volt jó, mert úgy tudtuk bevilágítani, ahogy akartuk, nagyon hangulatos volt az egész. A Kobuci kertet is szeretem például, ami a gyerekkorom óta az egyik kedvenc koncerthelyszínem. Az utóbbi időben pedig a Bartók Béla út lett az egyik kedvenc környékem, a Béla és a Kelet Kávézó. A Kelet például egy vissza-visszatérő pont az életemben, itt például sokat randiztam. A Ráday utcában pedig a Púder is egy kedves, fontos hely nekem.

Y: Tervezünk indítani egy olyan rovatot a The Budapester magazinnál, amelyben költők, híresebb személyek egykori lakóhelyeit mutatjuk be. Melyik az az épület, amit érdekesnek találsz, vagy sok emlék fűz hozzá?

G: Bár nem épület, de

a Szabadság hidat nagyon szeretem. Még ha nagy rohanásban vagyok, itt mindig elidőzöm egy kicsit, és ledöbbenek, hogy milyen szép ez a város.

A Könyvudvarhoz pedig több emlék fűz, még gimnáziumból, az egyik barátnőmmel sokszor beszöktünk ide.

Y: Úgy tudom, hogy év elején volt egy olyan terved, hogy regényt írsz, ami Budapesten játszódott volna. Gellért-hegyen tündérek, gozsdu-ban egy manó. Erről mesélnél egy kicsit? Miért tervezted, hogy ez legyen a fő helyszín? Milyen kapcsolata van/lett volna a kitalált lényeknek a regényben?

G: A regény nem igazán lett elkezdve, de lefújva sem. Ez egy hirtelen elhatározás volt a részemről, nem tudtam pontosan, hogy egy Patreon kampány hogy működik. Az írás folyamata egyfajta interaktív formában történt volna: a támogatóim fejezeteket kapnának bizonyos időközönként. Ketten voltak, akik konkrét karaktereket is vettek. Viszont nem lett olyan sok támogatás, mint amire számítottam, így ebben a formában ez abbamaradt, a Patreon dolgot lefújtam. Ennek ellenére a történet íródik, csak a saját tempómban. Azt is megtanultam egyébként, hogy ha az embernek van egy ötlete, ami nagyon titkos és nagyon mélyen van, azt nem feltétlen kell egyből kipakolni az internetre. Az ötletemet egyébként Neil Gaiman angol regényíró inspirálta – a legtöbben az Amerikai istenek vagy a Csillagpor c. film miatt ismerhetik – mégpedig a felnőtt-mese fogalom. Nem kell kiszámíthatónak lennie egy fantáziaelemekkel tarkított történetnek. Egy ilyen műfajban, ahol a valóság vegyül a fantáziavilággal, talán a fiatal kamaszok és a felnőttek közelebb tudnak kerülni egymás érdeklődéséhez.

Egy olyan könyvet szerettem volna írni Budapestről, amit több korosztály szívesen lapozgat.

Terenyei Tímeával – aki egyébként a Zsebuniverzumhoz készítette az illusztációkat – teljesen rákattantunk a misztikus budapesti lények kitalálására és életrekeltésére, úgyhogy emiatt is összetett a dolog. Sok minden van a fejünkben, de ígérjük, el fog készülni, mert egyrészt sokan várják az egészet, amellett persze, hogy mi is nagyon szeretnénk, hogy összeálljon és elkészüljön.

Y + F: Ez elég jól hangzik, nagyon hiánypótló, így már pláne várjuk, hogy megalkossátok. No pressure.

Crossover Budapest

F: A Crossover Budapest ha jól tudjuk, egyfajta tehetségkutató/gondozó eseménysorozat amit te indítottál el. A The Budapester is fontosnak tartja ezt, és igyekszik felkutatni a tehetséges fiatalokat, publikálásra buzdítani őket. Neked mi volt a fő motivációd abban, hogy ezt elindítsd?

G: Azt figyeltem meg, hogy a „félhíres” művészeknek nincs network-jük. Rengeteg zenésznek, ha még csak néhány száma van, tök nehéz koncertet szerveznie. A nulladik lépés az, hogy legyen annyi bátorsága és önbizalma, hogy a produktumát megmutassa a nagyközönségnek. Ezért kitaláltam, hogy szervezek eseményeket, ahol többen is felléphetnek, ki dalokkal, ki versekkel. Végül nem csak előadók csatlakoztak hozzánk, hanem videósok, fotósok, animáció készítők, DJ-k. Ennek köszönhetően kollaborációk, klipek, koncertek születtek. Egyelőre nem jutott el a dolog odáig, ahová juthatott volna. Voltak szponzoraink, de csak termékeket kaptunk, például ingyen pizza, bor, polaroid fényképező, illetve a helyszín is biztosított volt. A sikereknek köszönhetően nyereségesek lettek az események, így a fellépők kaptak honoráiumot, ami szerintem nagyon jó érzés volt nekik, és persze nekem is. A további fejlesztéshez viszont szükség lett volna további anyagi támogatásra. Magyarországon sajnos a kultúra támogatása nem az elsők közt foglal helyet. A programnak egyébként van létjogosultsága, hiszen nem igen ismerek ilyet itthon.

F: Sietünk kellett az interjú összehozásával, mert az egyik insta-posztodból kiderült, hogy lehet, hogy nem leszel már az országban, mert adódott egy tanulási lehetőség. Sikerült a terved? Nem lenne nehéz itt hagyni Budapestet? Mi fog hiányozni?

G: Igen, összejött, úgyhogy ha minden igaz, Londonban fogok tanulni szeptembertől, zeneipari menedzsmentet, egy könnyűzenei egyetemen. Azért is szerettem volna ide jelentkezni, mert ott meg tudják nekem tanítani rendesen, hogy hogyan kell arculatot tervezni, összerakni egy márkát, és magát a csapatot, ami a Crossover Budapest miatt fontossá vált. 

Y: Ezek szerint a Crossoverrel vannak hosszú távú céljaid. Külföldről is tervezed menedzselni?

G: Igen, tervezek hazajárni, és szeretném is akár kintről folytatni az események szervezését. Valószínűleg szükség lesz egy névváltoztatásra, mert a Crossover egy létező cég, ilyen tekintetben kicsit más lesz a formátum, de valami nagyon hasonlót tervezek a jövőben is, mert az is az álmom, hogy egyszer lesz egy saját összművészeti fesztiválom. 

F: Nekünk, és a The Budapester számára is fontos a tehetséggondozás. Próbálunk lehetőséget biztosítani fiataloknak arra, hogy publikáljanak, és valamilyen formában megmutassák, milyen tehetség lakozik bennük. Te hogyan indultál el ezen az úton? Milyen nehézségek voltak? Esetleg a kezdeti fázishoz lennének tanácsaid?

G: Néhány interjúval és egy kötettel tartok előrébb, mint mások, szóval nem feltétlen érzem jóval tapasztaltabbnak magam, mint egy átlagember.

Gimnáziumban volt egy magyartanárom, aki látta a verseimben a fantáziát, így külön is foglalkozott velem. Nagyon sokat számít, ha hisznek az emberben. Talán ez volt az első lökés.

Ezután az RS9 színházban, a belvárosban – hol máshol – volt az első koncertem, ahol kortárs verseket dolgoztam fel, amit Braun Barna szervezett nekem, és aki jelenleg a Móriczon az Óvóhely nevű pinceszínházat igazgatja. Ő volt az, aki a zenével és az előadóművészettel kapcsolatban motivált. Varga Melinda pedig az Irodalmi Jelen versrovat szerkesztője, és neki köszönhetően publikálhattam verseket az oldalon. Közben a Nő a tükörben blog is elkezdte ezeket megosztani a Facebookon, és így szépen lassan erősödött bennem az az érzés, hogy amit csinálok, lehet valóban érdekel is valakit. Aztán, nagyjából a semmiből közölte a Fiatal Írók Szövetsége, hogy szeretnék kiadni az első verseskötetemet. A könyvem népszerűsítése miatt pedig elkezdtem csinálni az Instagramot. 

Sok ember félreérti, de nem lehet, hogy az exhibicionizmus, a látszani vágyás legyen az elsődleges. Aki őszintén szeretné csinálni, amit csinál, akkor először a szenvedélynek kell meglennie és csak utána lehet kitenni a világ elé magát az alkotást. Ezt sokan megfordítják. Sok instaköltő oldal lett mostanában, ami nem baj, de tök jó lenne, ha először megpróbálnának találni maguknak mentorokat, és talán ez is lenne az első tanácsom. Ha valami iránt megvan a szenvedély és az elhivatottság – ami nagyon nagy dolog, de önmagában nem biztos, hogy elég – akkor körbe kell nézni, és találni valakit, aki tapasztaltabb, tanácsokat tud adni és rá tud mutatni az esetleges vakfoltokra. 

A második tanács:

a félelem egy nagyon felesleges érzés.

Én azért tudtam sokkal több „minieredményt” felmutatni, mint a kortársaim – akik szintén írnak, és akik közül sokan tehetségesebbek nálam, viszont kevésbé ismertek – mert félnek attól, hogy publikáljanak. Félnek a sérüléstől, visszautasítástól. Attól kezdve, hogy az ember visszajelzéseket kap arról, amit csinál, pláne, ha megerősítik arról, hogy valami jól működik, akkor onnantól sokkal könnyebben történnek a dolgok.

Borítókép: Kalocsai Bálint

Apró fotóalbum Budapestről – szívvel, lélekkel

A Budapest Hearts címet viselő könyv eltérő módon prezentálja a fővárost: fotóalbumba foglalja azokat a rejtett részleteket, amelyeket ha nem járunk nyitott szemmel (szívvel) talán észrevétlenek maradnak.

Sal Endre: Mi, magyarok a századelőn

Ki volt a magyar Rómeó és Júlia? Hogyan buktatta le egy fent felejtett álbajusz a bankrabló banditákat? Milyen szenzációs lélekvándorlás tartotta lázban a ’30-as években a magyarokat? Ki volt a mozi első áldozata?

Interjú Vall Petrával – Berlin calling

Imádjuk Petra frissességét, bensőséges, érzelmekkel és színekkel teli képeit. Színes rajzaiban hangulatokat, élményeket ragad meg, amelyekre bárki ráismer a saját életéből. Berlin kavalkádja és Budapest fényei jelentik számára a legfontosabb inspirációs forrást, szerencsére egyikből sincs hiány az életében.

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk. Bővebben.