A kormányra hasal, minden energiáját a lábába összpontosítja. Gyűlöl biciklizni. A kisváros kockaházai remegnek az éjszakában, rövid vakkantások borzolják a csendet, ha van is más hangja a piszkosfekete világnak, beleveszik a kerekek surrogásába.
Kaptató, a pedál akad, keserves ritmusra gördül. Kiköpi a tüdejét. Az utcai lámpák sorra kialszanak, amint melléjük ér, mintha a lelke oltaná őket. Eljátszik a gondolattal, hogy boszorkány, természetfeletti ereje van, minden fényt magába szippant, már ragyog, ahogy teker a poros, álomszagú ég alatt. Töredezett mosoly.
A rendezett udvarok elmaradoznak mellőle, a település neve áthúzva, kegyetlen, vörös csík, sebzés, kiér az országútra. Mindjárt ott. Lejtő, abbahagyja a pedálozást, szusszan, lehunyja a szemét, visszazuhan abba a láthatatlan állapotba, amiben elindult. Hegyet képzel és vízesést, tajtékzik, zúg, elrugaszkodás, tehetetlen becsapódás. A víztömeg dübörgését vörös és narancssárga kiáltások gyűrik maguk alá, őrjítő düh, lankás hegye miszlikbe szaggatva, sejteket habzsoló fájdalom.
Azt hitte, sőt, szent meggyőződése volt, hogy az ő házassága nem mehet tönkre. Tizenöt év az tizenöt év, bárhonnan is nézi. Ennyi idő után nem lép félre senki, egymáshoz idomulnak, ha más nem, a megszokás ragasztja össze a hétköznapokat. Elcsípett beszélgetések, asztalon felejtett, feloldott telefon, tárgyalás szombaton is, elhúzódó üzleti utak, beteg rokon, hazugság kánaán. Mert új. Másik. Izgalmas, gyengéd, kihívás, még. Játékszex, szexjáték, hónapok óta tartó mellékzönge.
Emelkedő, megint, utolsó erőfeszítés, a bicikli lassul, akár a szerelem, izzadtsága patakokban csorog. A domb tetejéről látni a szőlőskerteket magukra húzó hétvégi házakat. Innen egyenes. Repül a bicikli, a küllők közt kavicsok pattognak, már nem is éri a földet, szentjánosbogarak cikáznak körülötte, utánuk sötét árnyak, denevérostrom. A gyér közvilágítás elcseppen egy túlnyújtott vonyításban, a vadul burjánzó gazrengeteget itatja.
Nem engedi, ő több egy ellaposodásnál, a büszkeség tüzeli, előre a sötétben, a gyerekei jutnak eszébe, a vágások a hasán, dupla császár. Idilli nyaralások, tökéletes fotók, beállított élet. Hangulatos kerti partikon elhatalmasodó feszengés, egymást ölő emlékek, hideg napok, hetek, hónapok, évek, borzongás a takaró alatt. Férjnek élő feleség, látszat család, vakítóan fehér ruhák, élére vasalt nadrágok, ugyanolyan vacsorák között semmivé morzsolódó akarat, érintésnélküliség. Hús-vér betörő tölti ki a repedéseket, törődik, kérdez, reggelit készít, kielégít. Maradéktalan.
Negyedik ház jobbra. A kocsi a szomszéd felhajtóján, cseresznyefák babusgatják, mintha ott sem lenne. Leugrik a bicikliről, hagyja eldőlni, csaláncsípés, beledörgölőzik, jóleső egyensúly, kívül is fáj. Előkert, kedves lugas, mindinkább hosszabbnak tetszik, egyik láb a másik után, remeg, ólomsúly. Lila és kék harántcsíkok futnak át a horizonton, megriadva rebbennek szét előlük a csillagok. Hőzöngő zápor, nem éri el, boltívet alkot a feje fölött. Az ajtó előtt egy perc, végtelen sok, enged a kilincs. Most vagy soha, nagy levegő, tizenöt év távozik az orrán át.
Benyit, felkattintja a villanyt. Késszúrásokat idéző hunyorgás, kényszeríti magát, hogy szokjon hozzá. Az ágy középen, a paplan mocorog, nyújtózik, gömbölyödik. Ismeretlen illat, férfiparfüm, zavarba ejtően vonzó. Az ágy végébe huppan, ajkán újra a darabokból építkező mosoly, a téboly tartja egyben.
– Csatlakozhatok? – rántja le róluk a takarót.
Értetlen tekintet, rémületcsíra, a férfi az ágynemű után kap, kicsúszik az ujjai közül, alatta teljesen csupasz. Teljesen idegen. Az új, a másik. Vibrál a szoba. Szíve a torkában, arca szobormerev, tekintete a nőre vánszorog, megakadt pillanat. Farkasszem önmagával, megkettőződött szuszogás, bántja a fület. Önnön hisztérikus sikolya visszhangzik a fejében.
